Helló :)
Ez az első olyan blogom amihez sok elszántság kellett és sokáig kellett a tartalmán gondolkodni.
Nem akartam sablon szöveget írni, mert az nektek és nekem is unalmas lenne.
Ez egy egyedi blog amin nem csak az 1D van meg dúl a szerelem, hanem visszatérnek régi ismerősök, s a balhék is!
Na nem húzom tovább a szót, jó olvasást, Mindenkinek!
Puszi, Directioner
 |
Reggel 8-kor keltett az egyik nevelő, mert reggeli van. Azt még nem mondtam el, hogy hétvégén az árvaházban 8-kor kell kelni. Éppen kászálódtam ki az ágyból amikor Lola osont be a szobámba. Igen, 18 évesek vagy azon felüliek külön-külön szobába vannak még lányok is. Lola kezében volt két alma. Hmm. Imádom az almát. Egy héten 4-szer kapunk csak. Néha szoktunk lopkodni.
- Des! - kezdte Lola - Ez isteni finom!
Beleharaptam az almába még az ágyamban ülve, amikor nyitódott az ajtó.
- Destiny, Lola mit csinálnak? - kérdezte Christin.
- Átjött Destiny, hogy megbeszéljük mi a tanulnivaló hétfőre. - mondtam levegő után kapkodva.
- Értettem. Lola, te menj vissza a szobádba Destiny te pedig öltözz fel a hétvégi ruhádba.
A hétvégi ruha alatt azt értik, hogy egy cselédlányos szoknyás öltözetet kell viselni. Annyira nem szeretem. Főleg azt amikor Christin jól meghúzza azokat a hülye szárakat a ruha hátulján. Sokszor amikor még Christinnek jó kedve van akkor csinál egy baromira szoros és fájdalmas kontyot a fejem tetejére.
Kivettem a szekrényemből a hétvégi ruhámat, majd kiterítettem az ágyamra. Mikor az ágyra pillantottam, megláttam az almát amit gyorsan kiraktam a folyosón lévő kukába, nehogy észre vegyék azt, hogy loptam. A lopást ha észre veszik akkor kiraknak az árva házból. Persze csak, ha elmúltál 18 éves.
- Destiny. - kezdte a nevelőm, Christin - Menj teríts meg majd szedj mindenkinek reggeli ételt és szedjél magadnak is! Magadnak szedhetsz almás-diós müzlit!
- Köszönöm, Christin. - köszöntem meg illedelmesen.
Nálunk ritka a jó étel. Inkább zsíros húsokat szoktak odarakni az asztalra vagy kenyeret teával vagy vízzel. Ez a reggeli. Furcsa, hogy végre ehetek müzlit.
- Christin. - kezdtem, mikor eszembe jutott valami - Lola ehet velem müzlit?
- Igen. - sóhajtott nevelőm, majd kiviharzott a szobámból.
Behajtottam a selyem pizsamámat a szekrényembe majd gondosan beágyaztam és megindultam az étkező felé. Nagy gyerek zsivaj szűrődött ki a helységből. Ebből azt ítéltem meg, hogy most a kisebb idősek is velünk esznek. A 14 év alatti gyerekek reggel kilenckor szoktak enni. Ezért volt furcsa. Igaz hétvégenként néha velünk esznek, de ezt még meg kell szokni.
Ahogy betipegtem az étkezőbe úgy mentem is át a konyhába, majd kivettem a tányérokat az evőeszközökkel és a poharakkal együtt a szekrényből. Mindenkinek megterítettem, majd kivittem az ételt. Mikor végeztem Lola értetlenül meredt rám.
- Des! Pszt! - szólt nekem.
- Igen Lola?
- Miért nem adtál ételt?
- Gyere velem a felnőttek étkezőjébe, ott van müzli. Reggel Christin mondta, hogy ehetünk azt.
- Jujj. De jó. - csillant fel Lola szeme.
Ahogy beértünk a felnőttek étkezőjébe, úgy támadtuk le a müzlis dobozt. Szedtünk jó nagy adaggal majd leültünk az asztalhoz. Elkezdtünk beszélgetni:
- Des! - kezdte Lola - Mikor költözünk el, Londonba?
- Lola. Nem tudom. De ha minden igaz, miután elintéztük az újságosnál a munkát és 3 hónapot már dolgoztunk... Irány London! - mondtam, mire Lolának felcsillantak a szemei.
- Úristen, komolyan? - kérdezte két falat között Lola.
- Igen. Most viszont menjünk vissza az étkezőbe és pakoljunk el. Utána megkérdezzük Christint, hogy mit csináljunk.
Kimentünk a gyerekekhez, majd elpakoltunk és bementünk a konyhába.
- Úúú. Azt figyeld Des. - mutatott a gáztűzhelyre Lola.
- Igen?
- Friss kakaó.
- Vigyünk belőle. - mondtam, majd megfogtunk egy-egy poharat és megtöltöttük kakaóval.
Kimentünk az udvarra a szokásos búvóhelyünkre, ahol mindig lopott ételt szoktunk elfogyasztani. Leültem a téglára, majd szürcsölni kezdtem a friss forró kakaót. Ekkor egy ablak nyílt ki, majd Lolával egy emberként fordultunk meg.
- DESTINY, LOLA! - üvöltött az igazgató nő - AZONNAL GYERTEK FEL!!!
A szívem hevesebben kezdett verni, azt hittem, hogy ott rogyok össze. Lolával leraktuk a bögréket a téglára, majd rohantunk fel az értekező irodába.
- Jó reggelt, Anne. - köszöntünk egyszerre Lolával.
- Mit csináltak odalent, a bokrosnál?
- Beszélgettünk, Anne... - mondta Lola.
Néhány percig csendben kémlelt minket az igazgató nő, majd egyszer csak megszólalt.
- Destiny, mi az ott a szájad szélén? - kérdezte kidülledő erekkel a halántékán.
- Ömm... - kezdtem, de beletörtem saját szavamba.
- Ugye nem... Az a ma reggeli friss kakaó. - mondta már, khm vagyis üvöltötte. - Elmúltatok 18 évesek!!! Takarodjatok az árvaházból és környékéről!!! Akit lopáson érünk azok nem maradnak itt egy percet sem!!!
- Kérem ne... - mondtam sírva.
- NINCS NEM!!! - mondta az igazgató nő.
E szó hallatán, úgy éreztem, hogy a szívem összegyűrődik...
Bementem a szobámba, majd szomorúan kipakoltam a szekrényemből a ruhákat. Beleraktam az elkopott sporttáskámba. Minden fontos cuccomat elpakoltam... És... Hát... Mehetünk az utcára...
Délelőtt fél tizenkettő volt amikor elhagytuk az épületet Lolával. Mikor kiértünk az utcára elindultunk a közeli folyóhoz majd egy híd aljánál foglaltunk helyet. Ekkor ha jól láttam Niall Horan és Harry Styles közeledtek felénk....................
2 komi és jön a 2. rész :)
Puszi, Directioner
